Szinopszis:

Egyesek hite szerint mindenkinek megvan az egyéni sorsa is, amiben a kiteljesedés egyáltalán nem biztos, hogy az, amit mi földi halandók a józan eszünkkel gondolunk. Egy általánosan elfogadott norma szerint az embereknek használniuk kell a testük, érzékszerveik minden funkcióját ahhoz, hogy boldog, kiteljesedett életet élhessenek. Egy gyógyítónak pedig az a feladata, hogy ennek elérése felé terelje az egyént. De vajon tényleg mindenkinek ugyanaz a sorsa? A kiteljesedés tényleg azt jelenti, hogy minden embernek ugyanúgy járni, beszélni, látni, hallani kell? Nem lehet-e, hogy az egyéni sorsfeladata nem ez, hanem valamiféle egészen más küldetést hordoz a létezése, mind a maga, mind a környezete számára? Mit takar az "egész"-ség fogalma, mi módon lehet egy ember teljes?

A kérdés, hogy hogyan lehet az ebben lévő ellentmondást összeegyeztetni a szülőknek gyermekükért érzett felelősségével, vagy a terapeuta gyógyító szándékával? A válasz az elfogadásban van, és a szelíd támogatásban, abban, hogy mindig a gyermek saját öngyógyító erőire kell támaszkodni, azt támogatni olyan módon, hogy a benne rejlő lehetőséget szabad döntéssel maga választhassa ki. Nem erőltetett menetben valamiféle vágyott ideálkép felé hajszolni a gyermeket, hanem tiszteletben tartva a saját önrendelkezési jogát: az életéért elsősorban ő maga a felelős. Bármilyen kicsi is, hinni benne, hinni abban, hogy a lélek szintjén pontosan tudja, mi az ő szándéka, küldetése. A szülők, terapeuták feladata csupán megadni számára az élethez szükséges bizalmat, a belső erőt, a biztonságot és a feltétlen szeretetet.